Az alábbi sorok elolvasása előtt kérem elfogadni, hogy racionális logikát csak nyomokban tartalmaznak.
A hangminőségre kényes zenehallgatók népes tábora jól tapintható határok mentén rendeződik csoportokba technikai hozzáállás szerint. Az éllovas társaság tagjai ugrásra folyamatosan készen figyelik a technikai újdonságokat és vakmerően beszerzik a vadiúj kütyüket, mielőtt még azok szélesebb körben elterjednének és kialakulna róluk a közvélekedés. Velük ellentétes hozzállást mutató hobbitársak is akadnak bőven, akik nagyon nehezen, vagy soha nem váltanak, évtizedeken át ragaszkodnak a bevált módszerekhez akár még akkor is, mikor a társadalom már rég továbblépett és elfeledkezett ezekről az egykor népszerű berendezésekről (kazettás magnetofon, walkman, discman, DAT, miniDisc, SA-CD, lovaskocsi, pattintott kőszerszámok, ...)
Szakmám, hobbim és műszaki beállítottságom miatt az első csoport stabil tagja voltam mindig is, a technikai újdonságok izgalommal töltöttek el, a hangmérnöki piac is elvárta naprakészségemet, de zenehallgatási, technikahasználati szokásaim változásai is a fősodorban tartottak. A hangtechnika divathullámairól rendre azt éreztem, hogy nekem találták ki őket. Mikor elegem lett a fekete korongok pátyolgatásából, pont akkor jött a kazettás magnó. Mikor meguntam a zajos szalagokat és rádióadásokat, pont akkor robbant a mindennapokba az audio CD. Mikor megutáltam a kétajtós szekrényt megtöltő lemezgyűjteményem helyigényét, felkínálta magát a számítógépes zenelejátszás (kezdetleges szoftverekkel és rémesen drága hangkártyákkal). És mikor elegem lett az audio PC otrombaságaiból, elárasztották a piacot a hálózati lejátszók, asztali streamerek. Folyamatosan valamiféle kegyeltnek éreztem magam, akinek a fejlesztők rendre kitalálják gondolatait.
Szerettem elől rohanni, ismeretlen technikákkal barátkozni, ezekről beszámolni, szemeket felnyitni, szemellenzős hitvitákra legyinteni. Forradalmi érzés volt, mikor sok évvel ezelőtt megjelent a Spotify végtelennek tűnő zenei kínálata, később a jobb minőséget és igényesebb zenei palettát felmutató Tidal, majd a Qobuz, amit minden műszaki logikával dacolva igényesebb szolgáltatásnak érzékelek. A Tidallal örök haragban vagyok az MQA formátum erőltetése miatt, talán soha nem fogom ezt nekik megbocsátani, ahogy a havi rendszerességgel jelentkező műszaki problémákat sem, inkább fizetem a Qobuz magasabb díját. Révbe ért állapot, hogy a fotel kényelméből néhány kattintással (szinte) bármelyik zenei albumot el tudom indítani figyelemre méltó minőségben (és a zenészeket megalázó alacsony áron). Micsoda megváltás ez gyerekkorom didergős hajnalaihoz képest, mikor a pécsi vásárban vadásztam a frissen becsempészett nyugati lemezekre.
Minden műszaki logika azt sugallja, hogy az "eredeti" hangminőséget úgy közelíthetjük meg, ha a hangfelvételt minél kevesebb eszközön, lehető legrövidebb jelúton játszuk le otthon. A streaming valami hasonlót kínál a folyamatból kivéve az adathordozót, a fizikai sokszorosítást, a kényes adatkonverziókat, a stúdiókból kikerülő anyaghoz "közvetlen" hozzáférést biztosítva. Miért is ne győzne ez meg bárkit az őskori módszerekkel szemben? Miért tárolnak, gyűjtenek, sőt még vásárolnak is különféle méretű és anyagú korongokat manapság? Sokszor merültek fel bennem is e kérdések és bár próbáltam empátiával viszonyulni vitapartnereimhez, volt bennem egyfajta elbizakodott magabiztosság. Ami mostanra alaposan megcsappant.
Egykor sok száz darabot számláló lemezgyűjteményem az évek során méltatlanul elkopott. Még az előző évezredben jutottam az első PC-mhez, aminek egyik fő feladata lemezek rippelése, tárolása és lejátszása volt. A korongok beolvasásuk után felesleges porhüvelyekké váltak számomra, egyre nagyobb ellenszenvvel, de még évekig tologattam őket. Néhány évente költöztem akkoriban (is), a lemezekkel teli dobozok balasztként húztak lefelé, ezért sokat elajándékoztam, néhányat ki is dobtam, amit ma már barbár lépésnek gondolok. 2-3 tucatnyi CD és LP maradt a közelemben, amikhez valamilyen szoros kapcsolat, romantikus emlék kötött, de ezeket sem játszottam le sok éven át. Mostanáig.
Talán az életkor előrehaladása, valamiféle bölcsesség, az öntudat szintlépése változtatja meg az embert abban, hogyan fogadja be az élményeket és közben mennyire őszinte önmagával. Bármiből is ered, bennem is elindult egyfajta felismerés, hogy hiába férek hozzá olcsón és kényelmesen a zenekultúra szinte összes produktumához, egyre kevésbé merülök el bennük, egyre sekélyesebb a viszonyom velük, egyre ritkábban ülök le főfoglalkozásként zenét hallgatni. A túlkínálat csömöre? Gazdasági tétel is van az értéktelenődésről, amit a könnyített hozzáférhetőség okoz. Technikai értelemben manapság hibátlan minőségben élvezhetjük a kiadványokat, mégsem kerülök olyan közel hozzájuk, ahogy korábban sikerült. Most akkor mi van? A nagy rohanásban leköröztük a saját árnyékunkat?
Hát az van, hogy elővettem a régi lemezeimet, sőt (ne mondd el senkinek!) vásároltam egy CD lejátszót is. Nem kapkodtam vele, heteken át érleltem a gondolatot, közben nagyon figyeltem rá, hogy őszinte és nyitott legyek, ne hallgassak semmiféle divat és előítélet lidérchangjára. Alapvetésként rögzítettem, hogy nem akarok analóg lemezjátszót. Életem egyik sikere, hogy kigyógyultam abból a függőségemből, nem szeretnék visszaesni, mert magamat ismerve villámgyorsan elköltenék egy vagyont hanglemezekre, amiket megint tárolni kellene. Nem akartam modern készüléket és nem akartam a legkomolyabb vasat megvenni, hiszen a fő zeneforrásom továbbra is a streaming marad, a CD-t inkább hétvégi bulinak, ünnepnapi unikumnak szántam. Legyen látványában is tekintélyes, amire szívmelengető ránézni, mert bizony (Jehova, indulhat a kövezés!) szobadísznek is szántam. Nem fogok sokszáz lemezt beszerezni, csak a kedvenceimet tenném ki a polcra a borítókat is megmutatva, ne csak egy digitális listából lehessen választani. Konkrétan a CD korszak fénykorába akarok visszalépni, pláne hogy zenei favoritjaim nagy része is onnan származik.
A 90-es évek végén az audio CD magabiztosan uralta a zenei piacot. A vinyl visszaesett, a kazettás magnó eltűnt, a bináris digitek (bitek) ellen fanyalgók is elcsendesedtek már. Egyetlen komolyabb HiFi gyártó kínálatából sem hiányozhatott a CD player, mint a korabeli hangrendszerek elengedhetetlen eleme. Az ezredfordulóra sok szempontból csúcsra jutott ez a technika, már magában hordozta a digitális világ előnyeit, de még nem fordított teljesen hátat az analóg világnak. Zajtalan és kompakt volt, lehetett fogdosni és cserélgetni. Ha ma ránézünk egy akkoriban gyártott izmosabb lejátszóra, tekintetünk könnyen opálossá válhat; látványuk, anyaghasználatuk, műszaki átgondoltságuk nagyon hiányzik a mai dömpingtermékdömpingből.
No de mit vegyek? Első felindulásom a Sony XA sorozat felé tolt, leginkább érzelmi okokból. Hetekig vadásztam egy jó állapotú példányra, de itt végül győzött a józan ész. Ezek a cuccok már bőven 30 év felett járnak, életben tartásuk egyre nehézkesebb, végérvényes kimúlásukkal nincs harmóniában a fejvakarósan magas áruk. Futottam pár kört magam körül, míg kibontakozott, hogy valójában egy békebeli Denon nagyvasat akarok. A DCD AR sorozat számomra kellemes emlék és látvány, műszakilag hasonló szint, de a Sony XA családnál modernebb, olcsóbb, viszont még mentes a későbbi spórolós korszak hibáitól. A befutó a Denon DCD 1550AR típus lett, amiből sikerült egy frissen felújított, megkímélt, sérülésektől mentes példányt lőnöm baráti áron. Sokaknak meglepő lehet, hogy az öreg, jófajta CD játszók ma is (több) százezres értéket képviselnek, tehát tartják újkori árukat, ami akkoriban több havi fizetést terhelt (miként a mai élvonal is, tehát a HiFi fittyet hány az inflációra). Az unalmas fekete dobozok mai világában mostanában nem vittem ilyen izgalommal haza semmilyen audio eszközt. Alapos suvickolás után bekerült a szobám közepére, órákat töltöttem a nézegetésével és a lemeztányér nyitogatásával, mint valami HiFi újszülött. Még néhány széles vigyort is megengedtem magamnak, mikor a 30-40 éves lemezeimet kivétel nélkül felpörgette, beolvasta és megszólaltatta a Denon nyugalmazott főtisztje.
No de kedves olvasó, téged nyilván az érdekel, milyen a hangja. Leginkább tanulságosnak nevezném. A Denon CD player analóg és digitális kimenetét is az Eversolo A10 lejátszómra kötöttem, mivel az van összeházasítva a - továbbra is meglepően sikeres - Luxor x4 hangdobozokkal. Az analóg jel beállítástól függően digitalizálás nélkül is átjuthat az Eversolon, így belekóstolhatunk a korabeli D/A konverterek ma már szokatlannak ható hangjába. Modern füllel hallgatva vékony, basszushiányos, szűk hangot produkál így, de kétségtelenül van benne egy meglepő játékosság, ami a lábakat tudja ütemesen mozgatni zenehallgatás közben. A megszólalás semennyire sem mondható semlegesnek, itt bizony karakán módon felvállalt egyéniségről van szó, a középtartomány gátlástalanul előre van tolva az énekesek nagy örömére. (A különböző korszakok hangzási ideálja ritka érdekes téma a hangmérnök számára.) Digitális összeköttetésre váltva stabilan meg kellett támasztanom az államat. OK, hogy a DCD-1550AR egykor menő típus volt, tükrözte a Denon akkori tudását, de azóta csak eltelt három évtized, a Föld forgása nem állt meg, a mérnökök is alkothattak közben. Az Eversolo A10 nem kispályás készülék, a modern hálózati lejátszók piacán az egyik legsikeresebb típus, felhalmoztak benne mindent, amit a digitális zenelejátszásban ma nyújtani lehet, elég drága is. Hogy jön ehhez egy 27 éves CD lejátszó???
Minden gond nélkül. Az aggastyán digitális jeleit az Eversolo hiperszupermodern DAC modulja a mai világba repíti, előkerülnek az izmos basszusok, helyreáll a hangszín, megkapjuk az elvárt dinamikát, de egy merőben szokatlan tálalásban. A HiFi teszteken legtöbben a megszólalás színére figyelnek, a mély/közép/magas tartomány arányaira, a részletgazdagságra, térhatásra. Ezekben sem kell szemlesütve elkullognia a korongpörgetőnek, de egy modern digitális lejátszó itt többet ad. Viszont a CD hangjában, vagy inkább előadásában van valami nagyon szerethető, amit csak akkor érzékelünk, ha elengedjük a szokásos HiFi szempontokat. Megjelenik a részemről évek óta sajnálkozva hiányolt bugifaktor, a bevonás képessége; a muzsikusok itt nem fegyelmezett katonák, hanem vigyorgó lelkek, akik nem kötelességből, inkább örömből játszanak együtt. A mikrodinamika is másként épül fel, a tranziensek pregnánsabbak, az előadás tapinthatóbb. És ez nem egy "olyan, mintha..." különbség, már a legelső taktusokban tetten érhető. Megjelenik leülős, figyelmes zenehallgatásnál is, de érzékelhető háttérzenénél is. Több helyiséggel odébb, vagy a teraszról hallgatva is realisztikusabb, elevenebb előadást hitet el velem, mint a streamer.
Nosztalgia ide, öregség oda, mostanában gyakrabban piszkálom a CD lejátszót, mint az applikációkat. Pont azt adta vissza, amit a streaming elvett tőlem: már hazafelé úton azon gondolkodom, milyen muzsikát hallgassak otthon. És ez szerintem egy nagyon fontos esszencia.
Bónusz tartalom:
A havi rendszerességgel megtartott Lemezpiac - Budapesti Lemezbörze május 17.-én megrendezett. 10. születésnapja ilyen érdeklődés mellett zajlott:
Az LP néhány évvel ezelőtt sokak meglepetésére visszatért, újra megjelent a statisztikákban; imádja is a média, mert lehet róla harsogni, a számokat lobogtatni, bár azok a bántóan magas árakból is fakadnak, nem csak az eladott példányszámokból. Mondhatni az LP második halálát a saját sikere okozza éppen: vállalhatatlanul drága lett. Kevesebb szó esik a CD-ről, pedig itt is meghökkentő folyamat zajlik. Nem feltétlenül az új kiadványoknál van elmozdulás, hiszen sok műsort nem is adnak ki fizikai hordozón jelenleg (már/még), hanem a használt piacon fordul csikorogva a szélkakas. Az audio CD egy strapabíró formátum, a legrégebbi, 40 (!) éves lemezek is minőségromlás nélkül élvezhetők ma is, ha időközben nem kerültek a kutya szájába. Itt kisebb a kockázat, mint a használt LP-knél, amik vállalhatatlan állapotba is tudnak jutni gondatlan kezek között, nem megfelelő tárolás esetén, vagy ha egyszerűen túlságosan szerették őket. A használt piacon masszívan fokozódó CD forgalom dübörög, a Discogs és hasonló webáruházak forgalma évente kétszámjegyű gyarapodást mutat, ami alaposan meglepheti a gyanútlan szemlélőt. Az sem mellékes, hogy az otthoni szekrényekben sok-sok CD szunyókál, amiket el lehet kunyerálni, vagy bagóért átvenni. Én is körbekérdeztem ismerőseimet és kaptam is pár szatyornyi lemezt, köztük néhány kincset is. Vásároltam a Discogsról is, 5-10 € áron szinte bármit meg lehet találni, akár bontatlan állapotban is, így a néhány darabról indult CD gyüjteményem gyorsan felhízott még úgy is, hogy csak néhány kedvencet szereztem be. Új kiadványokat nem akaródzik venni 8-10e forintos áron, ami ugye meglehetősen bizarr összeg a streaming díjakhoz hasonlítva.
Nem akarlak erőszakosan hangzatos mondatokkal bombázni, de annyit megengedek magamnak, hogy a zenei streaming modern világa nem teljesen sikeres, nem ad választ minden elvárásunkra és nem a legjobb hangnemben társalog a lelkünkkel. Biztosra veszem, hogy továbbra is ez marad a meghatározó zenepiaci termék, de sokunknál megjelent a bizonytalanság, ami visszakergethet a gyökerekhez akár csak néhány órára.
